Hát most már bizony twitterem és dropboxom is lett, ami a legújabb fájlmegosztást legmegkönnyítőbb cucc szűk ismereteim (illetve Szabi) szerint, úgyhogy mint legújabb lakótársammal, mostantól elérhetővé vált az álom, hogy hajnali kettőkor két egymás melletti szobából streamingelve a signal.failure webes adását (rohadtul nem vágod, miről beszélek? te bajod.), egymástól cca. négy méterre kuncogunk halkan, miközben irc chaten nyomkodjuk a kettőspontokat meg a déket, és szólunk egymásnak az előbbin, hogy az utóbbin közös seggbebaszott egyszarvúnk vérárama újabb adatcsomaggal dúsult. És közben még Warren 'Dirty Bastard (csak a félreértés elkerülése végett nem Ol')' Ellis is benyögi, hogy épp pingvinerőszakoló sarkkutatók neurózisáról szeretne naplót írni. Imádom a huszonegyedik fakin' századot.
2009 - the year of Revelations. Ne kérdezz, nem válszolok.
Inkább felpakolom ide a public linkelés csodájának köszönhetően azokat az alkotásokat (neked is bassza a szemed? reméltem.) , melyeket általában heveny félálomban felhorgadó kreativitási rohamok levezetéseképp raktam össze, vagy csak egy szar poén miatt a fórumhoz, whatever. Kettőt a cicámnak csináltam (na most karmolnád a linket, he? bocs, őt nem osztom meg. legalábbis mással.), a maradékot nem, szeresd, élvezd, terjeszd, demotivational poster meg fail-gyártáshoz úgyis lusta vagyok, ellenben az MS Paint mestereként nincs is szükségem eféle, már kétszer előemésztett sajtburgerkedésekre.
Mert én egyéniség vagyok.
Mint te.
Mint mindenki más.
A deviantArt meg bekaphatja.
Persze, hogy nem az én poénom, de mivel én sosem fogok ehhez a gyíkhoz olyan közel kerülhetni, hogy megcibáljam pajkosan a szakállát, és valami arra járó lesifotósnak is pózolhassunk, mielőtt felháborodottan lerugdossuk dalolva a veséjét, hát marad ez.
Ez meg még annak idején egy szintén túlbuzgó hajnalon, ha jól emlékszem, másfél doboz hejj, nekem! után dugta mocskos pixeleit a kibertérbe, az ld50 temetőparty-projektre való kérészéltű készükélés kamaszos hevében. Valószínűleg én vagyok az utolsó, aki még egyáltalán emlékszik az egész hülyeségre, pedig lett belőle persze nagy tűzköpködés meg savazás és vitriol-gurgulázás, de az egész nem ér annyi szót, amennyit már most rá vesztegettem. A kép eredetije ugye a Korinthoszit ábrázolja, Dringenberg, Jones III és Busch rajzán.
Nem fogom.
Igen, ennél meg épp a PEN 2008-rakészültünk, én meg cseppet másnaposan unatkoztam Szenesben... a többi, ha szar fordulattal akarnékvalami menőt hazudni, már történelem, ahogy az ennek apropóján összehordott VODKACUKOVA flájerek és plakátok is, amiket szintén elkövettem, ha valamikor megint szerelőre kell várni, lehet, hogy azokat is beposztolom, csak hogy lásd, mekkora egy péjntmen vagyok.
Nuff said.
Ha meg ebben te nem látod és érzed és érted a kurvanagy művészi értelmet és tartalmat és absztrakt heurisztikus konvergenciát, hát akkor te bizony egy tirpák köcsög vagy.
Olaj, vászon. Vágod? Ez már teljesítmény, ember, ez már nagy, ez már grandióz!
Lejártuk a lábunkat is a cicámmal, míg körbejártuk ezt a viszonylag kevés látnivalóval kecsegtető útvonalat, de hát kérem szépen, ha Pest egy estet, Buda egy felet még mindig csak megér. Meg úgysem az volt a lényeg - de ne kérdezzétek mi. Béka is van rajta.
Ezen meg kaktusz, ami bizonyos szemszögből hasonlít a békára. Ha olvastad a könyvet (vagy vagy olyan hülye, hogy ez alapján utána kutass), biztos tudod. Különben meg félálomban elérzékenyülve a signal.failure adás után, vizsgapara közepén, háromnegyed órás muszájszundi bevezető szakaszában vágott belém Hermész lángphallosza, de legalább cuki, és sikere volt, és egyébként is ki vagy te, hogy kritizálj, én egyébként is csak játszom veled, menjél inkább dugni.
Én is mennék a helyedben.
Egy beszélgetés apropóján előkerestem egy régi, a polcon véletlenül talált kedvencem, ami "Az Úr Szava (vagyis a paradicsomi kinyilatkoztatás nyelve) Magyar Volt - Négyezeréves írott, hatezeréves magyar szókincsek alapján, szótári pontossággal mizonyítja be: Markos Gyula" címet viseli. Ebből rögzítem a kedvenc részem, a 49-53. oldalak tartalmát, okulására az kurva világnak. Kommenteket nem fűzök hozzá, illetve minden nyomtatási és helyesírási hibát direkt, kínos gonddal, a nyomtatott verziónak megfelelő formában hagyok, nehogy már szó érje az idegen szívem. Ha még találok hasonlókat (mint az elektromos csellentyűcske), ígérem, nem maradok rest, valahol úgy érzem, ezek az igaz magyar szókincsek.
Az Úr Ádámot tanítja.
Ide vigyázz fiacskám!
A mi teneked itt leg-föjü van, az a te föjü-d. - fö-jód, vagy fej-ed, ahogyan tetszik, az mind egyre megy.
Mert föj is jó, fej is jó ; sőt j nélkül fő is jó. Megfogod látni.
Ami pedig itt teneked legalább van : az a láb. A lábbal lábbalni is lehet, de rendesen a láb csak léb, vagy lép. A lóbás=tehát ugyanaz ami a lép-és.
No lépj egyet! Így ni!
Most pedig gyere, vagy eregy vissza. Ha közelebb jösz akkor gyere ha távolabb mégy akkor eregy!
A láb tehát eszerint gyöm, vagy mögy, az az jön, vagy megy.
Mi ez itt a lábadon középütt, ahol a lábad megtörik ? Ugy ni! Törd csak.
Nohát ez a te Törd-ed, vagyis térded, mert a törés után ugye vissza is térd-ett.
A lábadon kívül van tenéked még két mozgó tagod, amivel kellett volna a beszélgetést kezd-eni, mert te is mindent ezzel fogsz kezd-eni; kéz-iteni, sőt kénsz-eríteni. Ez tehát a te kez-ed, kéz-ed, vagy kénz-ed; ahogy tetszik.
Hajtsd meg csak itt középen!
No ugye, ez a hajlítás már sokkal könyebb mint a lábadon. Legyen tehát ennek,a neve könyeb, v.könyöb, vagy könyök. Adsza ide csak mégegyszer a kezedet!
No látod, hogy az itt meg egy helyütt megcsuklik, ez tehát itt a te csukló-d.
Ettől feljebb van a te kezed szára, vagy a te karod, mely karol, segít, támogat téged mindenben, vagyis a kar, a te akar-atod eszköze.
Hát ez itt a te kezed fején itt mi az? amivel te mindenhez hozzá fogsz nyúl-ni. Ezek a te nyujaid, aminekaz eleje idővel a sok nyújtástól le is fog kopni és a nyuj-ból lesz csak uj, vagy ujj. No lám! Ilyenek pedig a lábaidon is vannak, amelyek szinte úgy fognak járni mint a kezeden. Melyeket később meg is fogunk olvasni.
Most pedig ujra figyelj !
Mi ez a gob, vagy bog, ami itt a lábadon kiáll? Ez a lábadnak a boga, vagy a boka.
Idáig hát már csak volnánk! De most nagyobb dologról lesz szó.
Mi az ami itt elől neked egyre emelkededik ? - Az a mell.
S am az emelkedést, a belső teődést végzi, az a te(ő)dő:a tüdő. A te belső müködőd.
Egyéb részeid is vannak itt belül...azok röviden a belük, vagy belek.
Hát ez itt, amelylyel te mindent szemlélsz ? Az a szem mely néz, v, nézen.
Ez az, ami lát, amíg van vilát, v. világ vilátosság, vagy világosság. Tehát a vil(anás) a fő a látásban, mert ahol ez hiányzik, ott a szem csak vlat, vagy vlak, vak.
És ez itt mia, no szójj! Ez a száj. A szójás vagy a szólás eszköze.
Ez a kiálló hegy, orom az arczodon pedig az a te ormod vagy orrod.
Ez a három orr, szem, száj együttesen főleg gyorsan mondod - orczám, arczom vagyis a te arczod.
Ez a két oldalfal pedig, amivel hallasz vagy hallasz, mindkét oldal felü ez a fölü vagy röviden a fül, a te füled.
Itt, ahol egész testedből összefutnak az erek,az inak,ez a nyak, a te nyakad, az erők kifejezett formája.
Ami pedig itt balfelül ver; dobog, az a szív, a te szíved amely szívja és vissza viszi a vért a te ereidbe.
Mert ami a szívedbe és ereidbe úgy ver, az a vér a te véred, mely nem más mint folyó por, éltető folyamat, összekötő híd a test minden porczikája közt amely csaknem hideg tűz és tüzes víz együtt, azért az is piros tűz és mel-ég mely meleg.
Vajha soha megne látnád, soha megne ismernéd, ellene soha ne vétkeznél!
Node mára ez elég is lesz ! Majd máskor folytati fogjuk.
- Bizony jó is lesz ez én Úram, mert úgy veszem észre, hogy azáltal nemcsak magamra, de te reád is jobban Rád ismerek, légy érte áldott. Te áldó Nagy! Te ádónaj !
- Most már legalább sejtem mi a lélek, mi az élet Te örök Élü Élő az az Éli aki Él, oh Uram ! Az én legfő Jóm, Javam, Jó javam! Jó havam! Jehovám - Te pedig az az én fő-jóm, az az fijam vagy fiam.
Ádám az állatoknak maga ad nevet.
(Természetesen az Úr segédkezésével.)
Miután tehát mint Mózesnél írva vagyon, az Úr Ádám elé vezette a teremtett állatokat, Ádám a következőleg nevezte, őket:
- Az Úr: Ide vigyázz fiam!
Hát először is itt van egy jámbor szelíd állat, melynek élni fogsz a tején.
- Ádám: Legyen tehát a neve: tejért.
- Az Úr: Tején! vagy tehén! Jó; menjünk tovább.
Ez pedig mellette . . . De vigyázz, mert meg bök a! . .
- Ádám: Ez tehát legyen Böka!
- Az Úr: Jól van! Legyen Böka vagy Bika!
- Az Úr: Aki pedig ezután jön, az nagyon hasznosállat. Ugyan kevés tejű, de bő vajú.
- Ádám: legyen tehát a neve: Bővaj.
- Az Úr: Tehát Bővaj! Valamint később mondani fogod: Bivaj.
- Az Úr: Ez a szép kis gyapjasállat itt mellette szintén tejelő állat, de nem kevésbé értékes a rajta lévő bundája, a gyapjú.
- Ádám: Legyen tehát a neve Juh.
- Az Úr: És ott mellette a párja ki oly bölcsnek látszik bár nem valami túl okos.
- Ádám: Ám legyen hát ő akkor csak Kos.
Ámde most már csakugyan jól vigyázz, mert amit most fogsz látni, az a teremtett állatok között csaknem a legszebb, hogy szinte alig van hozzája hasonló.
- Ádám: Legyen tehát a neve Hasonló.
- Az Úr: Vigyázz csak fiacskám! Félig már el is találtad! Mert futni lót-ni nagyon is tud, csakhogy nem hason.
- Ádám: Akkor hát legyen csak Lót.
- Az Úr: Így már rendben van! Hiszen a végső betűjét idővel úgy is lefogja nyargalni, legyen tehát a neve Lót vagy Ló.
- Ádám: Eddi te kérdeztél uram! Engedd meg, hogy most már én is kérdezhessek.Hát ez a csúnya nagyállat, melynek a farka itt elü van, mely azzal elü bánt?
- Az Úr: A kérdésben már benne is van a felelet.
- Elübánt?
- Az Úr: Eltaláltad. Legyen hát Elübánt vagy később majd Elefánt.
- Az Úr: Ez itt pedig az állatok legokosabbja csak éppen beszélni nem tud, de a szeme szinte szól már.
- Ádám: Legyen tehát a neve Szó már.
- Az Úr: Szó már vagy Szamár.
- Az Úr: Hát ennek a szép szelíd állatnak mi legyen a neve, akinek a fejébe ez az ágas bogas csont lapát van bele szurava.
- Ádám: Szur ő avva ?
- Az Úr: Hát persze.
- Ádám: Akkor tehát legyen a neve Szuravos.
- Az Úr: Avagy mint később fogod mondani Szarvas.
- Ádám: Nézd Uram a Szuravos után kullog ott közel az a villogó szemű állat, akinek már a nézése is mérges haragos . . .
- Az Úr: Az a hosszú farkas?
- Ádám: Az Uram! Legyen hát a neve Farkos .
És az a szép szolid, aki hozzája annyira hasonlít?
- Az Úr: De már erre jól vigyázz fiam, mert nincs is az állatok között ennél hüebb.
- Ádám: Legyen hát a neve Hüeb. De mert ő az embertől szinte, elválaszthatatlan jó barát, a nevét tehát szét is választhatod, legyen tehát hü Eb.
Fogod azonben őt még te másként is nevezni. Ez az az állat, mely a te ellenségeidet meg is ugutja.
- Legyen tehát a neve Gutya, vagy Kutya.
- Az Úr: Eb is, kutya is, szóval Eb-kutya.
- A többit majd holnap folytetjuk. No, ugy-e, hogy egészen könnyen megy minden?
- Bizony uram, de azért én tudom ám, hogy a te segítséged nélkül nagyon is nehéz lenne.
Ellák, Irnák. Degenzics !
Attila három fia! Ugy-e,hogy így tanultuk mindnyájan idáig az iskolában!
Már pedig ez egyik sem az! Mert az Ellák nem Ellák hanem Elláth,az Irnák nem Irnák, hanem Irmag.Dingezics sem Dengizics,hanem Döng az Ig! Attila hármas programja 3 fia nevében kifejezve.
Addig veri az ellenséget, ameddig csak a szem El lát.
Hogy aztán Irmagja se maradjon az ellenségnek.
A harmadikpedig, amerre csak jár, Döng az Ig! Hát nincs ez mind tisztára magyarul?
Egyszerű oka a hibás olvasás.
Elláth-ból az indogermánok és zsidók csinálták a th betűt ch-ra, mert a th végzet nőnemű! Irnách pedig azért lett az Irmagból, mert kivált a magyar m betű ellen valóságos hadat viselt a görög.
Deng az ich ch-ja nem cs, hanem g!
I.
Cthulhu, they call me. Great Cthulhu.
Nobody can pronounce it right.
Are you writing this down? Every word? Good. Where shall I start…mm?
Very well, then. The beginning. Write this down, Whateley.
I was spawned uncounted aeons ago, in the dark mists of Khhaa’yngnaiih (no, of course I don’t know how to spell it. Write it as it sounds), of nameless nightmare parents, under a gibbous moon. It wasn’t the moon of this planet, of course, it was a real moon. On some nights it filled over half the sky and as it rose you could watch the crimson blood drip and trickle down its bloated face, staining it red, until at its height it bathed the swamps and towers in a gory dead red light.
Those were the days.
Or rather the nights, on the whole. Our place had a sun of sorts, but it was old, even back then. I remember that on the night it finally exploded we all slithered down to the beach to watch. But I get ahead of myself.
I never knew my parents.
My father was consumed by my mother as soon as he had fertilized her and she, in her turn, was eaten by myself at my birth. That is my first memory, as it happens. Squirming my way out of my mother, the gamy taste of her still in my tentacles.
Don’t look so shocked, Whateley. I find you humans just as revolting.
Which reminds me, did they remember to feed the shoggoth? I thought I heard it gibbering.
I spent my first few thousand years in those swamps. I did not like this, of course, for I was the colour of a young trout and about four of your feet long. I spent most of my time creeping up on things and eating them and in my turn avoiding being crept up on and eaten.
So passed my youth.
And then one day – I believe it was a Tuesday – I discovered that there was more to life than food. (Sex? Of course not. I will not reach that stage until after my next estivation; your piddly little planet will long be cold by then). It was that Tuesday that my Uncle Hastur slithered down to my part of the swamp with his jaws fused.
It meant that he did not intend to dine that visit, and that we could talk.
Now that is a stupid question, even for you Whateley. I don’t use either of my mouths in communicating with you, do I? Very well then. One more question like that and I’ll find someone else to relate my memoirs to. And you will be feeding the shoggoth.
We are going out, said Hastur to me. Would you like to accompany us?
We? I asked him. Who’s we?
Myself, he said, Azathoth, Yog-Sothoth, Nyarlathotep, Tsathogghua , Ia ! Shub Niggurath, young Yuggoth and a few others. You know, he said, the boys. (I am freely translating for you here, Whateley, you understand. Most of them were a-, bi-, or trisexual, and old Ia! Shub Niggurath has at least a thousand young, or so it says. That branch of the family was always given to exaggeration). We are going out, he concluded, and we were wondering if you fancied some fun.
I did not answer him at once. To tell the truth I wasn’t all that fond of my cousins, and due to some particularly eldritch distortion of the planes I’ve always had a great deal of trouble seeing them clearly. They tend to get fuzzy around the edges, and some of them – Sabaoth is a case in point – have a great many edges.
But I was young, I craved excitement. ‘There has to be more to life than this!’ I would cry, as the delightfully foetid charnel smells of the swamp miasmatised around me, and overhead the ngau-ngau and zitadors whooped and skrarked. I said yes, as you have probably guessed, and I oozed after Hastur until we reached the meeting place.
As I remember we spent the next moon discussing where we were going. Azathoth had his hearts set on distant Shaggai, and Nyarlathotep had a thing about the Unspeakable Place (I can’t for the life of me think why. The last time I was there everything was shut). It was all the same to me, Whateley. Anywhere wet and somehow, subtly wrong and I feel at home. But Yog-Sothoth had the last word, as he always does, and we came to this plane.
You’ve met Yog-Sothoth, have you not, my little two-legged beastie?
I thought as much.
He opened the way for us to come here.
To be honest, I didn’t think much of it. Still don’t. If I’d known the trouble we were going to have I doubt I’d have bothered. But I was younger then.
As I remember our first stop was dim Carcosa. Scared the shit out of me, that place. These days I can look at your kind without a shudder, but all those people , without a scale or pseudopod between them, gave me the quivers.
The King in Yellow was the first I ever got on with.
The tatterdemallion king. You don’t know of him? Necronomicon page seven hundred and four (of the complete edition) hints at his existence, and I think that idiot Prinn mentions him in De Vermis Mysteriis . And then there’s Chambers, of course.
Lovely fellow, once I got used to him.
He was the one who first gave me the idea.
What the unspeakable hells is there to do in this dreary dimension? I asked him.
He laughed. When I first came here, he said, a mere colour out of space, I asked myself the same question. Then I discovered the fun one can get in conquering these odd worlds, subjugating the inhabitants, getting them to fear and worship you. It’s a real laugh.
Of course, the Old Ones don’t like it.
The old ones? I asked.
No, he said, Old Ones. It’s capitalized. Funny chaps. Like great starfish-headed barrels, with filmy great wings that they fly through space with.
Fly through space? Fly? I was shocked. I didn’t think anybody flew these days. Why bother when one can sluggle, eh? I could see why they called them the old ones. Pardon, Old Ones.
What do these Old Ones do? I asked the King.
(I’ll tell you all about sluggling later, Whateley. Pointless, though. You lack wnaisngh’ang. Although perhaps badminton equipment would do almost as well). (Where was I? Oh yes).
What do these Old Ones do, I asked the King.
Nothing much, he explained. They just don’t like anybody else doing it.
I undulated, writhing my tentacles as if to say “I have met such beings in my time”, but fear the message was lost on the King.
Do you know of any places ripe for conquering? I asked him.
He waved a hand vaguely in the direction of a small and dreary patch of stars. There’s one over there that you might like, he told me. It’s called Earth. Bit off the beaten track, but lots of room to move.
Silly bugger.
That’s all for now, Whateley.
Tell someone to feed the shoggoth on your way out.
II.
Is it time already, Whateley?
Don’t be silly. I know that I sent for you. My memory is as good as it ever was.
Ph’nglui mglw’nafh Cthulhu R’lyeh wgah’nagl fthagn.
You know what that means, don’t you?
In his house at R’lyeh dead Cthulhu waits dreaming.
A justified exaggeration, that; I haven’t been feeling too well recently.
It was a joke, one-head, a joke. Are you writing all this down? Good. Keep writing. I know where we got up to yesterday.
R’lyeh.
Earth.
That’s an example of the way that languages change, the meanings of words. Fuzziness. I can’t stand it. Once on a time R’lyeh was the Earth, or at least the part of it that I ran, the wet bits at the start. Now it’s just my little house here, latitude 47 ° 9’ south, longitude 126 ° 43’ west.
Or the Old Ones. They call us the Old Ones now. Or the Great Old Ones, as if there were no difference between us and the barrel boys.
Fuzziness.
So I came to Earth, and in those days it was a lot wetter than it is today. A wonderful place it was, the seas as rich as soup and I got on wonderfully with the people. Dagon and the boys (I use the word literally this time). We all lived in the water in those far-off times, and before you could say Cthulhu fthagn I had them building and slaving and cooking. And being cooked, of course.
Which reminds me, there was something I meant to tell you. A true story.
There was a ship, a-sailing on the seas. On a Pacific cruise. And on this ship was a magician, a conjurer, whose function was to entertain the passengers. And there was this parrot on the ship.
Every time the magician did a trick the parrot would ruin it. How? He’d tell them how it was done, that’s how. ‘He put it up his sleeve’, the parrot would squawk. Or ‘he’s stacked the deck’ or ‘it’s got a false bottom’.
The magician didn’t like it.
Finally the time came for him to do his biggest trick.
He announced it.
He rolled up his sleeves.
He waved his arms.
At that moment the ship bucked and smashed over to one side.
Sunken R’lyeh had risen beneath them. Hordes of my servants, loathsome fish-men, swarmed over the sides, seized the passengers and crew and dragged them beneath the waves.
R’lyeh sank below the waters once more, awaiting that time when dread Cthulhu shall rise and reign once more.
Alone, above the foul waters, the magician – overlooked by my little batrachian boobies, for which they paid heavily – floated, clinging to a spar, all alone. And then, far above him he noticed a small green shape. It came lower, finally perching on a lump of nearby driftwood, and he saw it was the parrot.
The parrot cocked its head to one side and squinted up at the magician.
‘Alright,’ it says, ‘I give up. How did you do it?’
Of course it’s a true story, Whateley.
Would black Cthulhu, who slimed out of the dark stars when your most eldritch nightmares were suckling at their mothers’ pseudomammaria, who waits for the time that the stars come right to come forth from his tomb-palace, revive the faithful and resume his rule, who waits to teach anew the high and luscious pleasures of death and revelry, would he lie to you?
Sure I would.
Shut up Whateley, I’m talking. I don’t care where you heard it before.
We had fun in those days, carnage and destruction, sacrifice and damnation, ichor and slime and ooze, and foul and nameless games. Food and fun. It was one long party, and everybody loved it except those who found themselves impaled on wooden stakes between a chunk of cheese and pineapple.
Oh, there were giants on the earth in those days.
It couldn’t last for ever.
Down from the skies they came, with filmy wings and rules and regulations and routines and Dho-Hna knows how many forms to be filled out in quintuplicate. Banal little bureaucruds, the lot of them. You could see it just looking at them: Five-pointed heads – every one you looked at had five points, arms whatever, on their heads (which I might add were always in the same place). None of them had the imagination to grow three arms or six, or one hundred and two. Five, every time.
No offence meant.
We didn’t get on.
They didn’t like my party.
They rapped on the walls (metaphorically). We paid no attention. Then they got mean. Argued. Bitched. Fought.
Okay, we said, you want the sea, you can have the sea. Lock, stock, and starfish-headed barrel. We moved onto the land – it was pretty swampy back then – and we built Gargantuan monolithic structures that dwarfed the mountains.
You know what killed off the dinosaurs, Whateley? We did. In one barbecue.
But those pointy-headed killjoys couldn’t leave well enough alone. They tried to move the planet nearer the sun – or was it further away? I never actually asked them. Next thing I knew we were under the sea again.
You had to laugh.
The city of the Old Ones got it in the neck. They hated the dry and the cold, as did their creatures. All of a sudden they were in the Antarctic, dry as a bone and cold as the lost plains of thrice-accursed Leng.
Here endeth the lesson for today, Whateley.
And will you please get somebody to feed that blasted shoggoth?
III.
(Professors Armitage and Wilmarth are both convinced that not less than three pages are missing from the manuscript at this point, citing the text and length. I concur.)
The stars changed, Whateley.
Imagine your body cut away from your head, leaving you a lump of flesh on a chill marble slab, blinking and choking. That was what it was like. The party was over.
It killed us.
So we wait here below.
Dreadful, eh?
Not at all. I don’t give a nameless dread. I can wait.
I sit here, dead and dreaming, watching the ant-empires of man rise and fall, tower and crumble.
One day – perhaps it will come tomorrow, perhaps in more tomorrows than your feeble mind can encompass – the stars will be rightly conjoined in the heavens, and the time of destruction shall be upon us: I shall rise from the deep and I shall have dominion over the world once more.
Riot and revel, blood-food and foulness, eternal twilight and nightmare and the screams of the dead and the not-dead and the chant of the faithful.
And after?
I shall leave this plane, when this world is a cold cinder orbitting a lightless sun. I shall return to my own place, where the blood drips nightly down the face of a moon that bulges like the eye of a drowned sailor, and I shall estivate.
Then I shall mate, and in the end I shall feel a stirring within me, and I shall feel my little one eating its way out into the light.
Um.
Are you writing this all down, Whateley?
Good.
Well, that’s all. The end. Narrative concluded.
Guess what we’re going to do now? That’s right.
We’re going to feed the shoggoth.
Vizsgaidőszak.
A túldramatizált, mindenre mentségként szolgáló néhány hét, melynek túl gyakori felemlegetse csupán az egyetemista/főiskolás egetverő lustaságáról és nemtörődömségéről árulkodik. Mindegy.
December... akkor sem fogok értelmetlen és unalmas oldalakat kibervernyogni a Karácsony és Szilveszter érdektelenségéről, az ilyenkor már szinte kötelező és/vagy divatba vágó depresszióról. Már csak azért sem, mert csodák csodája, idén egyelőre kerül. Vagy csak megszoktam. Mindegy.
Ami a lényeg: két napi vajúdással napvilágra hoztam az ZSKF-es tanév szubjektíve legfontosabbnak vélt dokumentumát, Murnau '22-es Nosferatujának egy szűkre szabott elemzését. A visszajelzések langy nyelvcsapásokkal csiklandozzák a májam, erre több szót nem fecsérlek; ellenben az előbbi kondíció arra enged következtetni, miszerint a szöveget netán más is eredményesen tudná használni. A letöltés-névátírás-beadás pofátlan gesztusától nemigen tartok, ha bárkinek eddig terjed a kreativitása, az meg is érdemli.
Lusta filmesek, határidő-szorította bölcsészek és egyéb érdeklődő állatfajták, kattintsatok hát!
Mahalo.
Sztornó; Pálos György, 2006; Lovasi András, Lázár Kati, Hollósi Frigyes, Láng Annamária, Tilo Werner.
Pécsi passió az egyszeri emberről, tanárról, férjről és apáról, a Rendszerben jelentkező diszfunkcióról; pszicho-krimi és egy magából kiforduló emberi sors ágrajza Lovasi András főszereplésével. NEM zenészfilm!
Szorongok; vállak és táskák közt, fél nyolckor az Urániában. Nincs hely, még jegyre sem; prömier készül, a Fesztivál egyik fénypontja. (Kamera Hungária, 2006. 03. 31. - 04. 02.)
Lovasi András nevével manapság bármit el lehet adni – mondhatnók, ha szánk sörsavas íze szerint marni kívánnánk, de cinizmusunk nem lenne helyénvaló. Hiszen igaz, hogy Bandi végül is önmagaként (a stáblistán, mint „Én” szerepel) jelenik meg a filmben, a történet mégsem róla, a zenészről-énekesről-szövegíróról-kultikonról (bocs) szól. Családilag van jelen, mint az „egyszeri” Bandi, a zilált töritanár a Lőweyből, akire a diákjai és kollegái is éppúgy buknak; aki korrekt, aki ember. Családi élete harmonikus, felesége valódi feleség, gyermekei igazi gyerekek. Élete mindennapi, Pécsi (sic), a mediterrán éghajlattól a kertvárosi panelig, bőrünkön érezzük minden rezdülését. A szerep nem „kimunkált”, „érzékletes” vagy „ismerős”: él, a szó legelemibb értelmében. A főszereplő, ahogy az a megnyitóba csempészett felkonfban kötelezően megemlíttetett, inkább maga Pécs, a város lakói, hangulata, érzése; látványa, íze-szaga, miliője.
Pálos György filmje már az első jelenetben érzékeny szálakat pendít: harmincas busz, Széchenyi tér, Lovasi. Három hívószó, amire a város lakóinak nagy része, ha nem is egyként, de mindenképp intenzíven reagál. Egy ember a sokból, „Akárkijevics”, akinek életébe, mint a sajátunkba pillanthatunk be. Előttünk játszódnak munkahelyi dilemmái, családi életének és magányának privát jelenetei, melyek tükrét apránként kavarják föl az egyre sűrűsödő, külső-belső hullámgyűrűk.
Nyár van, harminckét fok árnyékban, a munkahely egyre nyomasztóbb, a feladat egyre kilátástalanabb. Az APEH kétes eredetű számlát küld a kétes legitimitású családi cégnek, melynek elszámolására mód kevés nyílik… emberünk hát zsiványságba kezd, az anyós (az egyetlen, a legjobb választás Lázár Kati) és a család nyomása alatt, a vak véletlen vezette utakon. Megjelennek a Butapestiek, mint lakásbitorló lidércek, majd a pécsi utcákról és kávéházakból ismert arcok közül kiválik az épp kötelezően szőke femme fatale, s míg hősünket egyre mélyebbre követhetjük életének pszicho-mocskába süllyedve, ábrándok és rémálmok közt, lassan kibontakozik előttünk a barát (Ficzere Béla), a kartársnő, és a rafinált, rafaeli nyomozó (a Krétakörös Láng Annamari és Tilo Werner) által zárt fraktál-háromszög cizellált mintázata.
Pokol és angyali kar nélkül bár (azaz…), de a misztérium sodra akadálytalanul halad, a háttérben pedig minden összefut a helyen, ahol nincs sötétség. Ahogy az ember egyre közelít elkerülhetetlennek tetsző bukása felé, és a szocializáció maszkja lassan kopik, érdekes módon egyre közelebb kerül a felszínhez az általunk ismerni vélt Bandi. Előkerülnek a sorok, melyeket legalább egyszer már mi is kiabáltunk, ezredmagunkkal küzdve és hullámozva valamely sportcsarnok vagy művház színpada előtt (Csákányi Eszter dizőz-jelenete szubjektíve a film egyik csúcspontja), új, más értelmet nyernek a pontosan szerkesztett szituációk háttere előtt, és ahogy serken a borosta, a külvilág úgy válik egyre fenyegetőbbé. Fontos felemlíteni még a film hangulatát híven és figyelemreméltó intenzitással megalapozó zajokat és zörejeket, melyek egy része a különböző hanghordozókról szintén ismerősen cseng.
Pálos György, aki íróként, operatőrként és rendezőként jegyzi a filmet, érdekes és minőségi munkát végzett. Lovasi természetes, mintha (!) csak magát adná, története saját szabályai szerint halad, s billen végül vissza „szatírából” - „normálisba”. A történet- és filmszerkesztésben szépen kidolgozott flashback technikát látunk, a párhuzamos idősíkokon és ideál-síkokon (múltbeli események, álomképek) futó cselekvés- és gondolatmenetek kezelése is ügyesen megszerkesztett.
Misztériumjáték forog a szemünk előtt, örök karakterekkel, akiket egyéni figuráik és felénk tekergő gyökereik mégis érintésnyi közelségbe hoznak. Nekünk (félve használom a kifejezést, budai illetőségű pécsi diákként) szól a film, ebből nem is csinál titkot: a kertvárosi kaptárak és a tévétorony közrefogta csatatéren kibontakozó dráma kihüvelyezése nekünk esik a leginkább kézre, akik nap, mint nap járjuk a város utcáit; míg a film által bemutatott küzdelem a kiindulási műfaj sajátossága miatt univerzális.
Bandi végre felköltözhetett a hegyre. „… Diadalt aratott önmaga fölött. Szerette Nagy Testvért. ”
Korovjov
(Az írás 2006 tavaszán, a film pécsi, Kamera Hungária Fesztiválon történt díszbemutatóját követő hajnalon született)
Elejtett mondatok adnak célt életemnek.
42.
Mahalo.
Selah.
Nem is tudom, miért.
Mármint miért tűnik olyan kézenfekvőnek, hogy ha ide bármit bekönnyezek, attól a gyomromat szorongató, csukló légszomj enyhül, vagy bármi megváltozik jelen, elbaszott hangulatomban. Az internet, mint hangulatfokozó kora, tartok tőle, rég leáldozott. Sőt, megkockáztatom, a büdös ribanc erre játszott a kezdetektől... elhalmoz játszi csodáival, reménnyel csepegtet, aztán unottan elnyúlik a pamlagon, és közli: unatkozik.
Talán az a minimális lelki(sic) aktivitás. A ritka pillanat, mikor úgy moccanok, hogy félig én is akarom, nem csak magzat-görbe háttal várom, mikor engednek fogaim a szorításból, és mikor hallom meg a vekker még beazonosíthatatlan, de legalább a muszáj-cselekvésbe (robotfelejtés) utasító hangját. Talán ezért alszom annyit, túl sokat. Mert mielőtt elalszom, bűntetlenül szoronghatom, ha meg szorongok, azt biztosan van miért, ami ellen biztos tenni is lehet... Most mégsem tűnik megoldásnak a billentyűzet koptatása, bármilyen jól is esene kicsit megmozdulni.
Tudod, milyem szar ezt leírni? Hogy szar úgy érezni, egyedül hagytak? Hogy nem tudnám megmondani, kit terhel az ítélet? Hogy a legjobb barátaim (a kurva életbe, miattuk kezdtem el egyáltalán használni ezt a kibaszott szót, ezt a kibaszott kapcsolatot) nem hogy biztos bástyákként, vagy kedves délibábokként remegnének a horizonton, nem. Azon kapom magam, hogy félek tőlük. Félek rájuk gondolni, felhívni őket gyáva vagyok, ha meg nem, csak röhögcsélek és brahizom az örökkévalóságnak. Szégyellem magam, amikor rám néznek, ahogy rám néznek, a torkomat szorítja a hiányuk, pedig egy asztalnál ülök velük. Hibáztatnak egy sereg dologért, úgy érzem, méghozzá olyan dolgokért, amikről nem is tudok, vagy nem veszem őket észre, vagy... fogalmam nem volt a létezésükről. Számon kérik rajtam a régi önmagamat, ami tudom milyen volt, de azt hittem, ők tudják a legjobban, mennyire idegen már tőlem. A szemükbn semmit nem váltztam, vagy ha igen, mint volt szerencsém megtudni, csupán leromboltam azt a számukra tetszetős, idealizált, heroizált és patetikus képet magamról, ami miatt és kapcsán megismerkedtünk. "Nem azért szeretünk, amilyen vagy," hangoztatják büszkén, és én azt hiszem elsüllyedek, és megfodul körülöttem a világ, és okádnék a kétségbeeséstől "hanem annak ellenére." Ugye ezt lehetett látni előre. Viccs, frappáns, és én is vigyorgok és bólogaok és mélyen meghatódom, és játszom a hülyét, aki nem veszi észre, mennyire nincs jelen az életükben, milyen -jobb esetben- értéktelen kis pont az ő ingyenmozijukban, mókás és cikizhető rigolyáival csahol és lohol lógó nyelvvel a nyomukban, és férfiasan összekacsint, ha megalázzák.
Nincs ennek értelme. Holnap jelenés, és persze, magamnál fontosabb dolgokkal kellene foglalkoznom.
Éhen halok.
Na, mondtam, hogy nem fogok én blogolni. Mert mi a fasznak, ugye, ha az ember élhet is helyette.
Ezt az alábbi szösszenetet nem kezdem el mesélni, kitől meg hogyan szereztem, a lényeg az, hogy nagytakarítás közben ismét a kezembe került, és ez eszembe juttatta, hogy bizony már régóta szerettem volna felpakolni az bazinagy világhálóra, mert véleményem szerint (mely itt és most kivételesen ha akarnám se lehetne szerény) érdemes a túlélésre.
Érdekes mondjuk így belegondolni, hogy az ember felír valamit a hálóra, az úgy elviekben (azt hiszi), örökre szól... és ezzel az elegáns gesztussal meg is feledkezik róla, mondván "ha kell, majd ráklikkelek". Ezen a vonalon elindulva akár valami olyas utópiát is megpeddzhetnők, miszerint a nem túl távoli (szkájnetmentes) jövőben ismét mienk, az kibaszott büszke emberiségé lesz az artikulátlan bömbölés, gátlásmentes gyilkolás, sártengerben üzekedés... akkor már eljutunk arra a fejlettségi szintre, hogy megszabadulhatunk tudásunk, emlékeink minden nyűgétől, s azokat "biztos" tárhelyekre feltöltve, együgyű boldogsággal adhatjuk át magunkat az ösztön-lét minden örömének. Bezárul a kör. De szép lesz. De addig is:
Használati útmutat:
játék neve: elektromos csellentyücske.
Biztos nágy az örom! Hogy a gyermek eztet a játék neki, ünneplö alkalma kezébe venni, által kissé tanulás célzatából kaptál.
Tehátakerlő sok!
1) A doboz tetővel bír. Ez leszedés után szabad benyujtás a kéznek, négyszögalak elektrom csellentyücske.
2) Alapos és kézbentartva alányulva óvatos doboz fenekéről első játék bekezdését.
3) Figyelem! Felszólít! A játék elektromos felnőtt nélkül teljesen uldaba!
4) Minekután meg lehet kezdeni játszását a játéknak vele.
5) Fogjátok a drót aljalát a kéz nagyujja közé, és jobb kezetek föl-le mozgat, majd onnét villany bekapcsol, hirtelen smildi erősen, különben nem jön a villany, se át, se hosszu, se tyű!
6) Egyfejü magánjáték ha vagytok egyed és nincs játszó önmagatokból is összerakni és az nyer aki előbb.
Mindenfejü vételembernek üzen kedves játszás!
Gyártmánytyó cég
Az alábbi bejegyzés az eldéötvendothura készült, de mivel máshol még nincs rögzítve, gondoltam, ide is felvezetem. Mert megérdemli.
Eddig két életcélom van, mindkettő kissé idealisztikus és kicsi az esély a bekövetkezésükre, de mégis.
(Figyelem, az itt következők sérthetik egyes olvasók vallási/ideológiai meggyőződését, olvasásuk kizárólag 18 év fölött, benőtt kutaccsal vagy szülői felügyelet mellett ajánlott)
Az első: megdugni Szűz Máriát. Nem, távolról sem vagyok szentséggyalázó, ördögimádó, bármi ilyesmi... nem megerőszakolni szeretném, csupán egyszer szexuáis kapcsolatba lépni vele. Ehhez szükség van arra, hogy még életem során feltalálják az időutazás módját, amivel visszatérhetek az i.e. 33-34 Júdeába, ahol megelőzve azt a valakit, akit az Írás "Szentlélekként" aposztrofál, én lehessek egyszülött fiának a nemzője. És még mindig nem akarom megdönteni az egyházat, sem megváltoztatni a történelmet. Az egésznek a célja pusztán annyi lenne, hogy visszatérve a sját időnkbe, a torinói lepel DNS-vizsgálata alapján az (akkori) tudomány minden kétséget kizáróan bebizonyíthassa, miszerint én vagyok Jézus apja. Tehát...
Nem szeretnék híres lenni, sem gazdagságot, sem elismerést. Csak az akkori pápa arcát szeretném látni, amikor kutatói közlik vele a hírt. Ezek után valószínűleg nem élnék sokáig, de nem zavarna. Megérné. (Tegyük hozzá, hogy ha ez megtörténik a jövőben, az időparadoxont figyelembe véve a vizsgált már most a fenti eredménnyel járna... csak ezt egyelőre bizonyítani nem tudom.)
Második életcélom szintén inkább vizuális-emocionális, mint szellemi vagy társadalmi kiemelkedést vágyó: szeretném látni, lehetőleg valahonnan a levegőből a lángoló Párizst. Szeretném látni az ezer tűzfészektől kivilágított Montmart-t, a rőten izzó sugárutak csillagában trónoló, füstmarta Diadalívet, és a lassan olvadásnak induló, gyufaszálként elhajló Eiffel-tornyot. Abban a pillanatban akár főbe is lőhetnek, boldogan halnék meg.
...
